Péntek reggel túlestünk az egészségügyi körútunk második fejezetén is. Kicsit brutálisan kezdődött, mert 6kor keltünk, Berci meg is sértődött, hogy az első reggeli után nem mehet vissza az ágyikójába szunnyantani. (Én is.)
Ugye eredetileg hétfő 16:30ra voltunk bejelentkezve a Budai Egészségközpontba, de lemondták az időpontot, átteték péntek 8ra. Így még Zoli el tudott kísérni bennünket munka előtt, nekem ez fontos volt. Berci minden pocakos ultrahangján velem volt, egyet kivéve, ahol jól ránk is ijesztettek (tévesen). Úgyhogy Zoli nélkül nincs ultrahang, ez szabály.

Dokinéni javaslatára a kötelező csípőszűrés mellett koponya és hasi UH-t is kértünk. Ez így kerül egy kicsi pénzba (6ezer), de megéri, mert ha minden OK, örülünk, ha meg van valami, akkor az jó, ha hamar kiderül. Dokinéni nagyon javasolta, ennyit meg megér nekünk Bercike. :D

8előtt kicsivel meg is érkeztünk a Királyhágó utcába, frankón leparkoltunk az épület előtt. Bent nagyon kulturáltak a körülmények, látszik, hogy ez nem állami kórház (legalábbis szerintem), tisztaság, kényelem, normális, nyugodt, kedves emberek, eligazítás. Külön kis babaváró is volt, játékokkal, pelenkázóval, szoptatós székkel - valahogy így kellene kinéznie egy kórháznak, azt hiszem. Mi voltunk az elsők, szinte várni sem kellett. Nagyon kedves UHdokinéni volt, nagyon kedves asszisztenssel. Nem akarok túlozni, de kb. fél órát ajnározták Bercust, hogy milyen szép, milyen formás, de szép a szeme, és az orra... nagyon lelkesek voltak. (Gondolom egy része ennek munkaköri kötelesség, de tényleg őszintének tüntek...). Hízott a májunk, no. Bercus még egy-két mosolyt is kegyesen megeresztett, szeret hódítani.

A vizsgálatot is jól tűrte, elnézelődött, a világító monitorokra rátalált -akkor már nagy baj nem lehet, szakértő szemmel figyelte a felvételeket. Hála a Jó Istennek, minden teljesen rendben van - UHdokinénit idézem: Berci kívül-belül tökéletes. :D
Csipője remek, minden kis belső szerve megvan és egészséges - nem megmondtam, hogy megéri a pénzét a buli? (Mint világnagy hipochonder, irigylem ám Bercust, legszívesebben én is befeküdtem volna, tessék engem is jól megnézni...de ilyen jó világ csak a kisbabáknak jár...)

Kb.9re haza is értünk, nagyon jól megjártuk. Berci benyomta a második reggelijét, és úgy döntött, a nagy izgalmakra való tekintettel ő most bepótolja a kimaradt alvást, szépen szuszogott is 13ig.
Szerencsére jól bírja a kocsiban való utazást, úgy tűnik, idegenektől sem fél, nem olyan könnyű kimozdítani a lelki békéjéből. Maradjon is így, ügyes fiú! :D (Pedig itt sem kapott matricát... ;D )

Bercike lassan kezdi megtapasztalni, hogy az élet nem csak móka és kacagás, tejecske és szundikálás a kanapén.
Kezdődött ugye a hason fekvős tornászgyakorlatokkal, amit most már lassan kezd megszokni (legalábbis nagyon jókat kummant hason, miután elfárad a nagy gyakorlatozásban). Megbeszéltük, hogy fejemelgetés nélkül nehezen lesz futkározás a kertben és fáramászás, valamit fiam mindenhol el kell kezdeni - úgy tűnik megértette, mert szorgosan emelgeti a buksiját azóta. És fel is szedett újabb 300grammot pár nap alatt, most már 5700, csak hogy nehogy ebből is gond legyen.
Tegnap pedig elzarándokoltunk a tanácsadásra, hogy dokinéni belenyomhassa az első oltásokat. Persze, hogy tegnap reggel zuhogott a hó, így meghiúsult a babakocsival lesátálunk a szép napsütésben projekt. Apa szerencsére nyugdíjasként mindig itthon van, és nagyon rendesen elkísért minket. A dokinéni nics amúgy messze, gyalog negyed óra, busszal két megálló, igazán kényelmes. Busszal utaztunk (olyat Berci még úgysem látott), hordozóval, ami nem volt a legjobb ötlet. Ugye Berci (téli)ruhástul már van 6,5kg, a hordozó is legalább2, iszonyat nehéz volt. Mondjuk Apa hozta, de szegényt jól megdolgoztattuk. Akarok venni kendőt/kengurut, van valakinek tapasztalata, hogy az milyen? Sokkal kényelmesebbnek, könnyebnek tűnik az ilyen BKV-s kiruccanásokhoz mint a batár nagy babakocsi vagy a nehéz hordozó....
Nos minden esetre hamar leértünk, a váróban dögmeleg, gyereket totál levetkőztetni, előttünk ketten voltak, az még egész kibírható (utánunk jöttek még vagy 5en, szerencsénk volt). Mondjuk így is vártunk vagy 30percet, dokinéni nem az a kapkodós fajta. De legalább jófej és nagyon kedves (nem az a negédes típusú, de aranyos). KV is ott okoskodott persze, haj, nehéz szabadulni.
Bercit megvizsgálta, majd a kis combjába benyomott 2szurit. Kértük a Prevenar oltást is, nem mintha ismernék bárkit is, akinek valaha agyhártya-tüdőgyulladása lett volna 5évesen, de hát igazán ne kísértsük a sorsot. (A rotán nagyon gondolkozunk. Kérlek, írjátok le, hogy Ti adtatok-é vagy sem, illetve miért, mi a véleményetek róla! Köszönöm!!)
Bercikém a szuriig nagyon jól elvolt, nézelődött, hogy húúú, mennyi fényesség, milyen jó helyre hoztál Anya. Aztán jól felsírt a szurinál, és bujós, nyakbafúrós kisbaba lett belőle. Cukikám.
Innentől már csak egy félórás felöltözés, cipelés, BKVzás választott el otthonunktól. Itt aztán rögtön benyomott 200ml ebédet (tuti ami a fix), és jól elmagyarázgatott az egérkisasszonyának (Berci legjobb barátja és lelki társa), hogy micsoda méltánytalanságok estek meg ővele. Nagyon cuki volt. (Nem ilyen kövér, csak pufi arcot vág. Szerencsére egyáltalán nem látszik rajta a sok kiló, nem hurkás.)

Délután kicsit nyűgösebb volt a szokásosnál, volt pár nagyon éles, fájdalmas felsírás, de ringatva, nyakbafúrva hamar megnyugodott.
Mire Apja hazaért, már nyoma sem volt a búnak, vigyorgott és magyarázott, mint rendesen. Az éjszaka is remekül telt, aludt 11-től reggel 8-ig szó (és legfőképp láz) nélkül. Azt hiszem, nagy szerencsénk van ezzel a Bercifiúval. Megtarjuk. Szeretjük! :D

Végezetül egy esti kép, így bámulta a Csillagkaput a tévében (Zolival együtt). A Szex és New Yorkot is így nézte, de azt már nem hagytam. Aztapaszta!

Remek két héten vagyunk túl, sajnos úgy elröppent, mint a villám. Most megint kettesben vagyunk Bercivel, mindenki visszament dolgozni, mi meg várjuk tovább a tavaszt és a következő szünetet, meg hogy Zoli hamar hazaérjen a munkából. :D

Őszintén szólva idén még nem vittük túlzásba a karácsonyozást. Nem volt plafonig érő karácsonyfa (csak Anyáéknál), mézeskalács illat, millió ajándék. Inkább csak együtt voltunk, rengeteget Berciztünk, sétáltunk, olvastunk, filmeket néztünk (néha 10részletben, mert ugye Valaki mindig a legjobbkor ébredt.. :D), minimálisan sütöttünk-főztünk. Jó is volt ez így. Majd jövőre, ha kicsit többet ért belőle, jöhet a mézeskalács meg a fadíszítés, és a szilveszteri trombitálás.
A Szentestét Anyáékkal töltöttük, Bercike még így, félig átaludva, nyálcsorgatva is bearanyozta mindenki ünnepét. Mindenki vele foglalkozott, kapott sok szép ajándékot, járt kézről kézre. Olyan kis tündér volt, egész jól tűrte, a vacsorára el is aludt, még enni is tudtunk. Én is kaptam sok szépet (megyünk megnézni az Abigélt!!! Éljen!!), de most nem is ez számított igazán, hanem hogy együtt vagyunk, beszélgetünk, eszünk-iszunk.
A szünet többi napján Zoli szinte be sem kapcsolta a számítógépet, csak filmnézésre, úgyhogy rengeteg időnk volt a mulatásra. Egyszer még moziban is voltunk (Avatar 3D, kimondottan nagyon jó volt, nézzétek meg!). A sétálásba pedig úgy belejöttünk, hogy haj! Mondjuk a kellemes karácsonyi 15fok nagyban hozzájárult a jó közérzethez. Bemerészkedtünk kocsival a kis boltba is, nehéz a sok vénasszonyt kerülgetni a gurulós kocsijával, de azt hiszem, megoldjuk, így legalább majd tudunk bevásárolni Bercikével. Jó nagy, masszív kocsink van, legyűrjük az akadályokat. Egyébként nagyon bevált a babakocsi, remekül lehet vele haladni, könnyű irányítani, tolni, és praktikusan hatalmas tárolórekesze van az aljában. (Na ezt jól megaszondtam.)
Szilveszterkor is itthon voltunk persze, néztük a Mr.Bean-maratont az angoloknál (mert azt ugye nulla hangerőn is lehet élvezni), koccintottunk és éjfél után húztunk is aludni. Bercus nagyon ügyes volt és szépen aludt, nem kelt fel a petárdákra sem. Kicsit azért megváltozott az ünneplésről alkotott fogalmunk az utóbbi időben. Kiváncsi vagyok, mi lesz majd jövőre, 1évesen már biztos nagyobb aktivitással veti bele magát a dolgokba...

Sajnos a csípőszűrés-vizsgálatot elhalasztották máról péntekre, pedig azon már nagyon szerettem volna túlleni. Szerdán oltás! Egészségügyi hetünk van, jól kezdjük az új évet... Védőnő is meglátogatott ma, megdícsérte, milyen szépen fejlődik, azt mondta tökéletes kisbaba. No hát igen, ami igaz, az igaz. :D

...azaz hogyan is telnek a napjaink a Nagyfiúval és az ő tudományaival?

Megtanultunk szopni az ujjunkat, bár egyelőre nem túl logikus módon a mutató ujját preferálja (hajmosás után, lassan alváshoz készülődve):

Rendületlenül csodáljuk a lámpát, bár nem értjük, miért nem ég? Tán csak nem aludni kellene?

Nagyon szeretne már olvasni, állandóan a polcról válogat... Anya, kapd le Thomas Mannt, kezdésnek!

Ihaj, csuhaj, de jól elvagyunk! :D

Boldog 2.hónapos szülinapot Bercike! Megint rengeteget fejlődött; napról napra nő, ügyesedik és hízik, 5560gramm! :D
Most már 68-as ruhákat kezdtünk hordani, és a Pampers pelenkából is át kellett váltani a 3as méretre.

Nézzük, hol tartunk a fejlődésben.
A legtöbb baba:
-hangokat formáz, gügyög: igen, nagyjából, néha dumálgat velünk. Pláne az ööö és ááááh hangok mennek, de most még jellemzőbb a hangtalan szemlélődés. Viszont néha már úgy mozgatja a kis szájacskáját, mintha mondaná, csak még nem megy.
-szemével követi a tárgyakat: főleg ha szép nagyok és pirosak. Vagy emberből vannak, pláne Apából vagy Anyából. Lámpák után pedig úgy fordul, hogy a nyaka törik belé. :D
-rövid ideig tartani tudja a fejét: tán ez a legnagyobb elmaradásunk, Bercike nem igazán tartja a fejét. Mondjuk mostanában kezdtük kimondottan többször, edzés jelleggel is hasra fordítani (ahol vagy felidegesíti magát és ordít, vagy elalszik). Így tulajdonképpen tornázik, néha ügyesen forgatja már a buksiját hason, de megemelni még tán csak 1-1 másodpercre sikerült éppenhogyan. Gondolom, csak gyakorlás kérdése, többször kellene hasra tenni.
Egyébként függőleges helyzetben, tehát kézben tartva nagyon ügyesen tartja a nyakát, szinte már nem is kell fogni. (Igen, többet van kézben, mint hason...)
-rugdalózik: ezt viszont túl is teljesíti. Szinte megállás nélkül jár keze-lába, integet, kalimpál, rúg (harap:D), fürdés közben alig lehet visszafogni, hogy ne rúgja szét a ház kiskád oldalát.

A babák fele:
-mosolyog: igen, szerencsére. Az oly várt mosolygás már remekül megy. Nem is mosoly, hanem országos, huncut vigyor, ami az arcára telepszik. Nekünk is visszamosolyog, de ha jó a kedve, csak úgy dobálja a lámpának, radiátornak, játékoknak.
-fejét 45fokos szögben tartja: mivel még nem is emeli, ez sajna esélytelen...
-fejével a hang irányába fordul: ez is megvan, de ez is csak akkor jellemző, ha jó a kedve, illetve ha én, vagy Zoli dumálunk neki (hosszan és kitartóan).
-mozgásai finomabbak: talán, ezt nem igazán figyeltem meg. Ügyesedik, az biztos. Néha már nyúl dolgok iránt, a kis ökle kezd lazulni, és az én kezemet mindig megragadja, ha tartom neki.
-a-o hangokat, torokhangokat hallat: igen, és imág hörögni, valami vad afrikai törzsi kiáltásokkal. :D

Néhány baba:
-fejét stabilan tartja
-súlyát állva megtartja
-fejét és vállát meg tudja emelni: no hát ezeket hagyjuk, egyik sem nyert. Majd a következő hónapban (reméljük a legjobbakat).

Úgy általánosságban nagyon jófej kisbaba, szociálisan igen aktív, igényli a társaságot, a beszélgetést, foglalkozást, de rövid ideig jól elnézelődik saját magában is. Tartja a szemkontaktust, visszamosolyog, próbál gügyögni, hadonászik, mintha véleménye lenne a dolgokról.
Nagyon jól eszik, nagyon jól fejlődik, továbbra is hízik heti 300grammot, a hátunk odavan, olyan nehéz néha emelgetni. Minden nap nő szerintem, látványosan. Továbbra is gyönyörűszép. :D
Remekül alszik (millió kopogás), este 10 körül fekszünk, másnap 7-8ig elalszik, már enni sem kel fel közben. Cserébe nappal egyre többet van fent, tulajdonképpen szinte egész nap, csak néha kummant el egy-egy órácskára. A kiságyába nappal nem lehet betenni, ha nincs velünk a nappaliban együtt, hangosan méltatlankodik. Kell a társaság, megértem. Egyre jobban vagyunk el együtt, pláne hogy most 2hétig Zoli is itthon volt. Hatalmasakat sétáltunk a remek időben, játszottunk vele, nagyon élveztük mindhárman. Egyre jobban belejövök én is ebbe az új helyzetbe, új életbe. Most, hogy már fizikailag szinte teljesen rendbe jöttem, sokkal könnyebb minden. Nagyon élveztem én is a nagy sétákat, Berci huncut pillantásait, és a jó kis éjszakai alvásokat.

Viszont mintha jönne a foga, nem túlzás ez 2hónaposan? Nyáladzik, állandóan a kezét eszi, a nyelvével is a kis inyét macerálja, néha nyugtalankodik is eközben. Ahogy a hasfájás csillapodik, jön a fog, gondolom, nehogy egy percre is unatkozzunk.
A január első hete amúgy is az egészségügy jegyében telik, hétfőn koponya-has-csípő ultrahangra megyünk, szerdán pedig oltásra és dokinéni vizitre. A hétfőn már szeretnék túl lenni, nagyon remélem, hogy minden rendben lesz. Kérek sok szurkolást!! Az eredményről pedig beszámolok... (Mint ahogy az ünnepekről is, részletesen, sok fotóval...csak most még kiélvezzük az utolsó, együtt töltött szünnapokat! :D)

Végül egy kép a nagyfiúról (ekkora hatalmas és így beszélgetnek Apjával):

szórja, azokat a bizonyos mosolyokat!

Eddig is voltak gyanús szájrándításai, plusz az utóbbi időben nagyon meredten bámulta a mimikánkat, vigyorgó fejünket, de először szombaton volt teljesen biztos, hogy RÁNK mosolyog.
Zoli bohóckodott neki, nevettünk rajta, és ő is akkorákat vigyorgott vissza, hogy hihetetlen. Azóta is csinálta már egyszer-kétszer, és ilyenkor tényleg meg kell zabálni. Még a hatalmas bőgéseket is elfelejti neki az ember azonnal! :D

Ez Berci karácsonyi ajándéka nekünk, és Nektek is küldi szeretettel (no nem a fityiszt, a mosolyt!:):

És még egy hatalmas fejlődés: elkezdte tartani a nyakát. Függőleges helyzetben még csak, de már emelgeti magát, kinyomja, és szépen meg is tartja.
Azt hiszem, ezek az első olyan tudományok, amiket tényleg megtanult (legalábbis a mosolyt biztosan). Annyira örülök, hogy ilyen szépen fejlődik! És még mindig hízik és nő, mint a bolondgomba, átlépte az 5kilós álomhatárt, és a legtöbb ruháját kinőtte. Mi nem nagyon vettünk új ruhákat mostanság, mert ugye jön a karácsony, azt kértünk mindenkitől. De necces, hogy húzzuk ki addig, mert lassan mindene kicsi rá... :D

Ha sírós időszakoktól eltekintünk, meg kell ám zabálni, de komolyan. Délelőttönként hatalmasakat durmol (valamikor ki kell pihenni az éjszakai fiesztát), délután nézelődik, figyel, fejlődik napról-napra. Mosolytéren még kihívások vannak, ha nagyon jókedvű, megereszt már egy-egy szándékos (-nak tűnő) vigyort, de egyébként csak grimaszol jobbra-balra. Egyre határozottabban figyeli a tárgyakat, az embereket, a hangokat. Jár folyton keze-lába, néha megereszt egy kis gőgicsét is (HA nagyon jókedvű).
Az evéssel nincsen gond, sőt, már 4800 gramm (heti 300gr súlygyarapodás nem sok egy kicsit? vagy inkább legyen kicsit több, mint kevesebb?)!
A fürdést kimondottan megszerette, a jó sok meleg vízben elheveredik, mint az élet császára, ki sem akar jönni.
Imádja, ha énekelünk neki, kedvence a Micimackón túl a Télapós dalok (tudja, mikor-mi a dörgés). Az éneklés nagy jolly joker, rögtön elhallgat és figyel, pedig nincs is jó hangom, és általában a szöveget sem tudjuk hiánytalanul. :D Én ugyan még nem ringatom a bevásárlókocsit, de tegnap a buszmegállóban elkezdtem dúdolni hogy Télapó itt van... Lehet, soha nem megy ki már a dallam a fejemből? Vicces volt.
Sétaügyileg még el vagyunk maradva, egyszer a hó esik, máskor hideg van, vagy köd... Általában csak szellőztetek. Pedig olyan jó lenne már nagyokat kirándulni, jönni-menni! De hát ilyen hidegben a kutya sem megy ki a házából, pont Bercit zaklassam? Anya szerencsére (még mindig) örömmel vigyáz rá, így ha nagyon mennem kell, mehetek. Kicsit már enyhült a szorongás, ha itthon hagyom, de nagyon érdekes, mert időkorlát van. Kb.3órát jól elvagyok nélküle, aztán beindul a vészcsengő és az anyaiösztön, és akkor jönni kell haza, deazonnal.

Biztos említettem már, de szegény Berci egy pöppet hasfájós. Ez néha észre sem vehető, máskor üvölt a szentem, mint a fába szorult, látszik, hogy kínozza valami a pociját, nagyokat pukizik stb. Szerencsére az Infacol úgy-ahogy segít, vagy legalábbis megkönnyíti a dolgokat. Viszont most volt két brutális napunk (és éjszakánk). Szerintem az idő is belejátszhatott (hideg, hóesés, az én fejem is 1hete fáj), meg ugye ez a hasfájás elméletileg 6hetes kor körül tetőzik, ami most van. Mindenesetre nem volt jó neki semmi, ha nem aludt, sírt, csak és kizárólag kézben-ölben-hintaszékben nyugodott meg, ott elaludt vagy szépen nézelődött. Zoli szerint mozgásérzékelő van a gyerekekbe építve, és tényleg, ahogy elmozdítottam a kiságya felé - üvöltés. És itt jön a képbe a fenti dilemma.
Ranschburg szerint (aki sztem ma az egyik legjobb gyerekpszichológus  - persze Bagdy Emőke után, igaz, Magdusom?-, és a Szülők könyve mögött messze elbujdokolhat a Suttogó és minden amerikai marhaság) a babákat 6hónapos korukig nem lehet elkényeztetni, ha sírnak, fel kell venni, megszüntetni az okot, ringatni, ha épp arra vágynak.

"Az élet első hónapjaiban a gyereknek nincsenek kívánságai, szeszélyei, jogai vagy kötelességei, csupán biológiai szükségletei... a testi kapcsolat igénye nem szeszély, hanem éppen olyan biológiai szükséglet, mint az éhség."

Persze más kérdés, hogy éjjel 3-kor csak az angyaloknak van lelkiereje hosszasan ringatózni a babával biológiai szükségleteinek kielégítése céljából - bár kétségtelen, hogy az ölemben mindig megnyugszik. Csak ugye ha közelít az a kiságy...

A védőnő viszont azt mondja, ne vegyük fel, mert elkényeztetjük, hagyjuk sírni, majd elhallgat. Nos a védőnő egy se kutyája, se macskája, pláne nem gyereke típusú vénkisasszony, aki utoljára szerintem drspockot olvasta, és soha nem hallgatta negyed óránál tovább egy baba fültépő üvöltését.

No de mi a megfejtés? Mert a valós életben igazán egyik sem életképes. Most azt csináljuk, hogy nappal általában fölveszem, ha nyűgösködik, sikerül is elterelni a figyelmét énekléssel, beszéddel, hintázással; éjszaka viszont (ha meg van etetve, tisztába téve stb) csak egyszer vesszük ölbe, aztán visszatesszük, és hallgatjuk a sírást. (Ilyenkor még ordít mondjuk 1órát, aztán valahogy elalszik-vagy mi alszunk el...de a szívem szakad meg érte, ahogy néz rám közbe a bánatos gombszemeivel...)

Tapasztalt Anyukák Ti hogyan kezelitek/kezeltétek az ilyen szitukat? Vajon mi a jó megoldás? Örülnék nagyon, ha megírnátok a véleményeteket!!

Még az a szerencse, hogy ez is időszakos (remélem!), eddig legalábbis pár naponként váltakozott a tündérkisfiú és a nyűgösbaba korszkunk. Kérem vissza a tündérkisfiúmat!!

Bercikém, boldog első hónapos szülinapot! Fénysebességgel robogunk az egyetemi diploma felé, csak kettőt pislogunk már.

Jó lenne minden hónapról írni egy rövid összegzést, hogy lássuk, merre-hogyan haladunk.
Először is a szigorú tények. 4200 gramm a szentem, nehéz, mint a sószsák, alig bírom, gyúrnom kell!! A hosszát nem tudjuk (a védőnő egy futóbolond, de erről nem itt és most). Ami biztos, hogy a 62-es (!) ruháit végigéri, tehát a tescós kollekcióból most már a 3-6hónapos (!!) ruhák közül kell válogatni lassan. (Maximum nem vizilabdás, hanem kosaras lesz - bár a szüleit elnézve ez még mindig kétséges. Mindenesetre nagyon hosszú baba.)

Ellopván az ötletet Lindától (utólagosan remélem nem gond), és más blogokból, ahol láttam, megnézzük, mit kéne tudnia,aztán elmondom én, hogy mi is van. :D

Tehát, 1 hónaposan a babák:
A legtöbb baba:
-fejét emeli: pipa, simán. Sőt, bokszolja bele a vállunkba, ágyába, ha épp olyanja van, a kis mazohista.
-hangokra reagál: anyja hallását örökölte, szerencsére. Mindent meghall, nem lehet mellette osonkodni.
-arcot követ: tud már arcra fókuszálni, ha épp érdeklődő, akkor megkeresi (!) merre vagyunk, és panaszosan nyávog, belenézve a szemünkbe, hogy tán fel kéne venni és őt szórakoztatni, ha már egyszer így együtt vagyunk... Figyel is az arcunkra, pláne a grimaszokra, a száj mozgására. Tehát gondolom ez is pipa.

A babák fele:
-a fényt szemével követi: követi? Berci lámpafetisiszta, villamosmérnök is lesz vagy gyújtogató, mindegy, csak fényesség legyen. Ha bemegyünk egy szobába, első, amit megkeres az a lámpa, megbűvölten bámulja vagy 10 percig, csak így kerek a világ. Így tud bámulni (bocsi, telefonos):

-emberi hangra összerezzen, emberi hangra figyel: össze épp nem rezzen, de figyel, az biztos. Múltkor nyűgösködött, feljöttek Anyáék beszélgetni, Bercit-nézni. Jött Apa is, mély hangjával dörmögött; Bercike olyan szépen lenyugodott és 'hallgatta' a beszélgetést, mint egy kisangyal. Néha már azzal is le lehet csillapítani (a nagyon első fokú hisztiket) ha beszélünk hozzá kedves hangon.
-öntudatlanul is hangokat ad: a röfögés annak számít? azt nagyon tud! :D Síráson, nyávogáson kívül nem nagyon ad hangot, néha egy hőőő, de nem jellemző.
-tárgyakat érzékel, tekintetét rajtuk tartja: ez is megvan. Főleg ugye a lámpák és az emberi arcok érdeklik, de például a pelenkázója mellett van egy kék hellokittys kis bizbasz, aminek zsebei vannak és abba teszem a pelusokat, no mindegy, de azt imádja. Pelusozás közben azt nézi, pláne ha himbálom is, teljes a boldogság. És már észrevette debreceninagyitól kapott ikeás piros léghajót (lámpára akaszthatós színes játék), azt is bámulta lelkesen, mert szép nagy és piiiirooos.
-hason fekve fejét átfordítja: pipa. Jobbra-balra, simán forgatja, hason-háton, tökmindegy.

Néhány baba:
-mosolyog, nevet: hát ezt nem tudjuk. Mosolyogni néha mosolyog, pláne álmában (főleg ha bántják a szelek, hihi), de a hangos kacagástól ez még nagyon távol áll.
-a fejét 45fokos szögben tartja: az hogy is van? hosszan nem tartja, de megemeli, az biztos.

Áttekintve, gondolom, jól fejlődünk, mi legalábbis meg vagyunk vele elégedve, ügyes-okos baba. Már a 3.éjszakát alussza végig egyhuzamban, kb.23-tól 7-ig, nagyon faintosakat durmolunk mellette. Ezért cserébe mondjuk a nappalok már éberebbek (nyűgösebbek) és többet evősek, de hát valamit valamiért. Kb.7x eszik 110miliket, ebből általában már csak egy az anyatej, sajnos.
Lehet még a fürdetést is megszereti Ercsiék módszerével, no de ezt ne kiabáljuk el, mindenesetre biztató a dolog. Általában elég jó kedélyű kisbaba. A pocakfájás még jelentkezik (mostanában délutánonként), de nekünk az Infacol segített kicsit.

Kb. most így állunk, legközelebb egy hónap múlva átértékeljük a helyzetünket megint! :D Addig is a tappancs legyen velünk!

Gondoltam én, hogy aggódós, ragaszkodós anya leszek, de hogy ez ilyen, azt nem hittem volna. A történet csak annyi, hogy hétvégén elmentünk vásárolni Zolival. Anya vigyázott Bercire, nagyon lelkesen és örömmel, a legjobb kezekben hagytuk, tudom. Nekem is kellett a kimozdulás, a kamrának a bevásárlás, nem is hosszú idő volt. Mégis úgy éreztem magam, mint aki elmegy egy futóversenyre, de a jobb lábát véletlenül otthon hagyta. Egy percig nem tudtam nem Bercire gondolni, legszívesebben rohantam volna haza az első fél óra után, felrúgtam volna mindenkit, aki előttünk totojázott, és lassította a haladásunkat. (szegény) Zolinak egyfolytában mondtam, hogy vajon mi lehet otthon, ha megláttam egy kisgyereket, akkor "majd Bercus is így fog ülni a kisszékben és falja majd a sültkrumplit", "nézd, ő is így eszi a kis kezét egyfolytában" stb.stb.

Ez borzasztóan ijesztő, mint aki megbolondult.
Régen elég volt, nem is kellett más, csak hogy Zolival együtt legyünk, kettesben, fogja a kezem és kerek volt a világ. Sok helyre mentünk, messze itthonról, mégis jó volt, mert együtt voltunk. Most már úgy tűnik ez nem elég - és talán soha többé nem lesz elég. Pedig még csak 4 hete van velünk ez a kis kuksimanó, mégis hozzá vagyok forrva teljesen.
Most már hármasban kerek csak a világunk.
Persze ez így van jól, de félelmetes is a maga egyszerűségében és természetességében. Ez az Anyaság?

Azt hiszem, akárhogy is alakul az életünk a továbbiakban, ezt most mindenképp érdemes feljegyezni. Jóbaba (amúgy ma 4 hetes!) ma este 23-tól reggel 7-ig megszakítás nélkül aludt! Frissek vagyunk és üdék, mint a harmatos rózsa! :D

Ma már csütörtök van (asszem), így ez már a 4.napunk Zoli nélkül, kettesben. Kicsit féltem az elején, néha még most is, de rázódunk bele szépen.
Berci még mindig jóbaba, hál'Istennek, sokat alszik, szinte egész délelőtt, szépen eszik, és csak néha sír szívettépően. Ma már porszívózni és mosást berakni is tudtam, nem semmi, miknek tudok örülni.

Az éjszakáink változatlanok, kétszer mindig felkel enni, kb. 4óránként, egyszer olyan 1óra, másodszor 4-5körül. Kicsit nehéz ilyen kis adagokat aludni és kelni, de cserébe simán alhatok 8órákat, csak több részletben. Nem panaszkodom. Reggel van, hogy 10-ig is elalszunk, kaja után Berci akár 13-ig is durmol egyfolytában. Így még mindig a délelőtt a hatékony ügyintézés és szórakozás ideje, ekkor tudok netezni, házimunkát végezni stb. Délutánra kinyílik a kis csipája, meg már én sem hagyom annyit aludni (spóroljuk csak az éjszakára), így ilyenkor kijön mellém, és próbálom szórakoztatni. Ez kicsit nehéz, mert a nézelődésen kívül még nincs sok tudomány, de valahogy mindig eltelik az idő 17-ig, mikortól várjuk Zolit. Az esték meg már repülnek hármasban, hihetetlen, Zolinak mekkora érzéke van hozzá, játszanak, bohóckodnak, meccset néznek, úgy elvannak, hogy az csuda. Én meg befejezhetem a maradék házimunkát...
Jobb lesz sokkal, ha be tudunk iktatni egy kis sétát a napba, de még nagyon kicsi,  a vacak ködös időben nem mertem kivinni, max. a teraszra. Mire nagyobb lesz, jön a tél és a hó, úgyhogy nem tudom, tavasznál előbb eljutunk-e valahová, de nagyon remélem. Vagy ha majd tud már tényleg játszani, csinálni dolgokat, és nem az lesz a nap fénypontja, hogy bámuljuk az égő lámpákat. Bár ez is jó mulatság, meg kell hagyni. :D
Egyre többet és többször enne, délutánonként van, hogy kétóránként is enni kér, és 110-120miliket simán bekajál. Enne többet is, de nem merek adni (vagy kéne? mennyit?), mert egyrészt ennek is visszajön egy darabja néha, másrészt meg kezd húsosodni, a kis karján vannak már párnácskák, és a tokája is alakul... Kedden mértük, 3900gr (3600-al született, 3400-al jött ki a kórházból). Nem tudom, mi az ideális, de szerintem nem olyan rossz, ahogy haladunk. Mindenesetre Bercin nem múlik a gyarapodás. :D

Imádom elnézni, ahogy alszik, órákig lehetne ilyenkor bámulni. Vágja a kis grimaszokat, néha elmosolyodik,  csönd és béke van - ezek nagyon szép pillanatok. Imádom elnézni, ahogy fekszik a kezünkben, és nagy komolyan tanulmányozza a világot, az arcunkat, annyira helyes a hatalmas szemeivel. Alig várom, hogy ránk mosolyogjon, az csudálatos lesz, biztosan!
Mindenkinek a saját gyereke a legszebb, de a miénk tényleg az, a kis fiús, cukker pofikájával. Lehet egy nap megzabálom, és nem marad belőle semmi. :D

A nap jó híre, hogy újra fel tudtam húzni a jeggyűrűmet (annyira hiányzott), és a mérleg szerint visszaértem a terhesség előtti kilóimhoz. Éljen, már csak egy kis pocakom van, majd lassan az is elmúlik, gondolom. Pedig nem fogyóztam, csak kevés időm van enni, és az étvágyam sem az igazi még mindig.  Inni próbálok sokat, a tej miatt, de a vízre lassan már ránézni sem tudok, gyümölcslén meg nem lehet élni. De hát inni kell, nincs mese. :) (Tej így is egyre kevesebb, nem húzza sokáig, pláne ekkora étvágy mellett, sajnos. Kb. 1-2 alkalommal tudok neki anyatejet adni, a többi tápszer. Nem mintha reklamálna, megenné a vasszöget is, néha úgy tűnik. De hogy az a táp milyen rossz ízű! Szegény Berci, nem tudja még, mi a jó. :D) 

Sajnos meg kell állapítsam így 3,5 hét után, hogy Bercike nem szeret fürdeni. Mondhatni kimondottan utál, így az esti fürdetés egyelőre kínszenvedés mindhármunknak.
Anya elbeszélése szerint én imádtam a vizet az első pillanattól kezdve, lazán elfeküdtem a meleg vízben és élveztem (így van ez azóta is, alig várom, hogy leteljen a 6hetes gyermekágyi tilalom, 1órát fogok ázni egy hatalmas kád forró vízben, jaj de jó lesz!!!). Nos Bercus ezzel nem így áll. Éktelen ordítás van onnantól, hogy levetkőztetjük egész addig, hogy visszakapja a kis ruháit (szemérmes szentem amúgy pucérkodni is utál). Pedig jó meleg a víz (37fok), a fürdőszoba is (26-27körül), Zoli fogja erősen, én mosogatom, mindketten szórakoztatjuk, de nem nagy sikerrel. Szegény Zoli nem örül, mert az volt a terve, hogy amint lehet, viszi a majori uszodába babaúszásra, elindítván olimpiai bajnok vizilabdás karrierjét... Hmmm.
Remélem, ez csak kezdeti nehézség, és hamarosan ráérez a dologra, talán ha már kicsit biztosabban tudja tartani magát, vagy játszani játékokkal vayg jobb idő lesz odakint, vagy esetleg koszosabb lesz, és tényleg lesz értelme az esti fürdésnek...nem tudom. Esetleg valami tipp és trükk, amivel megkönnyíthetnénk ezeket a szeánszokat??

Lassan Bercikénk 3 hetes szülinapját ünnepeljük, kettőt pislogunk és megy az óvodába. Mennyi minden történt ez alatt a három hét alatt! Hogy megváltozott, már most mennyit fejlődött, tanult, okosodott (természetesen zsenigyerekről van szó, aki ráadásul világszép is, ez evidens)!

Az év legjobb döntése volt, hogy spóroltunk Zoli szabadságaival, és nyár helyett most vett ki két hetet, hogy az első időket együtt tölthessük. Nem is tudom, hogy bírtam volna nélküle (és mi lesz velem hétfőtől, ha már dolgozik...). Jó volt nagyon, együtt jöttünk rá olyan világrengető dolgokra, hogy hogy kell öltöztetni, etetni, pelenkázni egy ilyen csöppséget, együtt gondolkodtunk, hogy most miért sírhat, mit csináljunk vele, felvegyük-ne vegyük... Azért szerintem viszonylag hamar belejöttünk a dolgokba, az első hét után ment minden flottul, többé-kevésbé az éjszakákat is átalusszuk (eddig minden éjjel sikerült 7-8 órát aludni --millió lekopogás-- azért az nem rossz szerintem).

Nagyjából most így néz ki egy napunk: a délelőttöt végigalussza. Ez remek, mert ilyenkor tudunk fürdeni, enni-inni, takarítani, netezni stb. Kb. a 13, vagy 15 óra környékén unja meg az alvást, ekkor kezdődik a társadalmi életünk. Nézelődünk, énekelünk, sétálunk, rázzuk a seggét, hintázunk és rendületlenül bámuljuk a lámpákat, számítógépet, ablakot, mindent, ami fényességes. Voltunk már kint a teraszon is, meg a kertben kirándulni, mérsékelt sikerrel. Ezzel a programmal elvagyunk fürdésig, ami mondjuk olyan 19körül van, utána alvás. Kb 23 körül eddig minden este szinte kezdődik egy kis nyaff-nyaff. Eleinte hasfájós nyaff volt, irtón kutyorgott a hasa, pukizott, látszott, hogy bántják a görcsök, nem segített semmi. Most egy ideje kapja az Infacolt, úgy tűnik, ez kicsit segít (millió lekopogás), azóta csak társaságra vágyom nyaff van. Viszont mi kemények vagyunk és szőrös szívűek (Zoli az). Egy nagyon minimális babusgatás, peluscsere és kaja után, amikor már más baja nem lehet, hagyjuk sírni. Ez borzasztó, de sajnos beválik, és igaza is van Zolinak. Bőg kb. egy fél-egy órát, és éjfél körül már alszik is mindenki. Azután csak 6-7 körül ébred fel, enni, és már alszik is vissza. Innentől persze napközben kb.3 óránként mindig felzavarjuk enni és pelust cserélni, de általánosságban nyugi van. Tulajdonképpen nagyon büszke vagyok rá, annyira ügyes kisbaba, nagyon jól viselkedik legtöbbször. És meg kell zabálni, amikor csak szemlélődik, látszik, hogy kattognak a kis kerekei, dolgozza fel a sok infót, hangot, képet, szagot a világból. Hihetetlen.
Amúgy meg már közlekedik (a hátán pörög, mint egy kis break táncos, jön-megy a kiságyban), megemeli a fejét, mosolyog (sajnos még nem ránk, csak néha, valószínűleg véletlenül), elképesztő grimaszokat és fejeket vág, imádja, ha énekelünk (favorit a Micimackó és az Érik a szőlő), imádja, ha kint lehet velünk a nappaliban. Akkora egy cukifej, borzasztóan szeretjük!

7 miliméteresen, márciusban:

És 2,5 hetesen, Anyával, novemberben:

Három teljes napot töltöttünk bent a kórházban, a szülés napját is beleszámítva. Igazán nem veszélyes mennyiség, mégis alig vártam, hogy jöhessünk hazafelé. Hál'Istennek soha nem voltam még kórházban (ja, de, de akkor csak nagyonkevés éves voltam), nem is szeretnék egy darabig, bár a János kórházat továbbra is csak dícsérni tudom. (Egy, nagyongonosz-vén-szipirtyó-dög csecsemős nővér kivételével!!!)

Hétfőn, a császár után bevágtak az ágyikómba, szigorú fekvésre ítélve. Ez mondjuk nem is esett nehezemre, nem tudom, ki az, aki friss császárral mászkálni kezdene azon nyomban. Esetleg kitáncolni a mosdóba egy frissítő zuhanyra. Hah, örültem, hogy meg sem kell mozdulnom egy darabig. :) A vége felé már inni-enni is remekül tudtam teljesen vízszintesből.
Zoli hétfőn nem is ment már be dolgozni, amint engem elhelyeztek, hazament, kibontotta a drága, angliai-szerzemény whiskyjét, és apával ittak Bercike egészségére. No meg persze elmesélte töviről-hegyire az eseményeket, és vad smsezésbe kezdett, hogy mindenkivel tudassuk a nagy hírt. Szerencsére azért sietett vissza hozzám, így a hétfőt együtt tölthettük.

A kórteremről. Végül egy viszonylag nagy, 5ágyas szobába kerültem, ahol mindenki császáros volt, néhány nagyon kedves lánnyal, szép kilátással az őszi platánfákra. Dokibá azonnal felajánlotta, hogy elintézi nekem a még szebb egyágyast, én azonban inkább maradtam. Nem tudom, most másképp döntenék-e. Talán egy 2-3 ágyas javára? Voltak ennek a teremnek előnyei és hátrányai is. Kicsit sokan voltunk, gyakran cserélődtek a népek, sok volt a látogató. De mindig történt valami, jókat beszélgettünk, megismertem néhány tényleg kedves embert, mindenki császáros volt, így láttam, hogy más is szenved (néhány sokkal jobban), ilyenek. Tulajdonképpen ezt a három napot bárhol el lehet tölteni, és a társaság nagyon jó volt, nagyon kellett, így az egyágyas felesleges dolog szerintem.
A János kórház házirendje szerint a babákat egész napra ki lehet hozni a csecsemő osztályról, sőt, aki akarja, éjszakára is ott tarthatja maga mellett. (Én az éjszakákat -nagyon okosan- nem vállaltam be egyszer sem. A mi termünkben senki nem hozta ki őket, így lehetett aludni, amire igen nagy szükségünk volt, no meg akkor és ott az éjszaka közepén nem tudtam volna vele mit kezdeni hatékonyan. --- Érdekes, most, hogy eltelt pár hét itthon együtt, és érezhetően megkezdődött az az őrült kötődés, ami gondolom csak fokozódik majd életünk végéig, nos, most már biztos oda nem adnám semmi pénzért éjszakára senkinek. Fura dolog ez a természet, de biztos jól van kitalálva... ---) A nappalok így is elég izgalmasra sikerültek - szerintem felelőtlen ez a rendszer, őszintén szólva. Vagy csak én vagyok/voltam abszolut tapasztalatlan és béna, de nagyon sokszor ijesztő volt, hogy most hogy vegyem fel? hogy szoptassam? miért sír? éhes? pelenkázni kéne? és azt hogyan? A legtöbbször jó ideges voltam és tehetetlen, szerintem egy teljesen friss anyukát nem lenne szabad ennyire magára hagyni. Pláne a hülye császárral, ami miatt a felkelés is kb. negyed óráig tartott, emelni alig bírtam, fájt minden, még a gondolkodás is. Mindenesetre ezt is átvészeltük, remélem, Bercikém nem szenvedett korai pszichés sérüléseket az első napokban. A helyzet azért nem volt alkalmas arra, hogy boldogságos lila ködben kialakítsuk az anya-fia közti örök szoros köteléket.
Volt mondjuk egy kórházi védőnő, aki segített, ha kértük, kedves is volt nagyon. De szegény a kb.30 kismamára, nem volt egyszerű elcsípni. Kétszer meg is mutatta a szoptatást, osszuk be jól, végülis pofonegyszerű dolog ez... Ami vicces volt, hogy mindenki (védőnő, nővérek, csecsemősök) 'Anyának' szólította a kismamákat, Anya így tartjuk a gyereket, Anya ezt így kell csinálni, Jöjjön Anya töltsük ki a papírokat...HAHAHAHA. És ráadásul minden tagmondat így kezdődött... Anya most kivesszük a katétert, Anya befejezte az ebédet?, Anya hogy megy a szoptatás? Először nagyon vicces volt, de a végén már sikítani tudtam volna a sok anyázástól. 

Sok látogatóm is érkezett, jött Anya, Szuzika, a lányok a munkahelyről, és persze Zoli  - szegény nálam kezdett és nálam végzett minden nap, de délutánonként már úgy vártam, mint a megváltót, hogy segítsen Berci szórakoztatásában és ellátásában. Ő az első perctől kezdve annyira ügyes volt, hogy hihetetlen, rögtön fogta, hozta-vitte, ringatta, sokkal bátrabb volt, mint én - nagyon büszke voltam/vagyok rá!!! Tökéletes Apuka, az első pillanattól kezdve. :D

Dokibá is nagyon jófej volt, meglátogatott minden nap, és hazaengedett csütörtökön, mert jók voltunk. Az utolsó pillanatig féltem, hogy valami közbejön, és mégsem mehetünk. Bercus kicsit be is sárgult, de a benti gyerekorvos nem mondott semmit, simán kiengedték. El is múlt itthon a sárgaság hamar, addig pedig olyan nagyokat aludt, hogy csak na. (Mindennek van előnye, ebből is látszik.) 

Itten még a kórházban szemlélődik, a kis rózsaszín bevásárlókocsiban, amiben tologattuk.

Nagyon vártuk már, természetesen, nagyon szerettünk volna túl lenni rajta, természetesen, és fétünk is tőle, mi lesz-hogy lesz, csakegészségeseklegyünk és gyorsanmenjen.

Egy remek kis hétvégén voltunk túl, barátok is jöttek, boltba mentünk, igyekeztem viszonylag aktív maradni, a hiperóriás nagy has mellett is, amit azért az utolsó hetekben nagyon nehéz volt cipelni. Szerencsére különösebb panaszom nem volt, csak már itt fájt-ott fájt, vizesedett és megnőtt a vérnyomásom. Vasárnap este vígan feküdtünk le, asszem még valami filmet is néztünk (elejétől a végéig, belegondolni is hihetetlen), és jót aludtunk. Egészen hajnali 1óráig, amikor szokásos pisikör után ijedten tapasztaltam, hogy valami ott még folyik... brrr. Fájás semmi nem volt, de azért rögtön ébresztettem Zolit, aki nagyon lelkes volt, éljen ma szülünk felkiáltással elkezdett pakolni. Én asszem féltem, és valahol örültem, hogy most már tényleg túl leszünk rajta hamarosan.
Mivel dokibá azt mondta, ha folyik a víz, menjünk be, megtettük a hatalmas 5 perces utat ide a szomszédba, a kórházba, és 1:45-kor már a szülőszobán csücsültünk.
Idegendokibá megvizsgált, rábólintott, hogy kezdődik, és beutalt minket az egyik szülőszobába. Innentől kezdve (folytatva) én a János kórházról csak jókat tudok mondani. Gyönyörűek a szobák, tényleg, egy élmény volt, plazma tv, szülőlabda, szülőkád, saját fürdő, csodaszép csempe, szép festés, tisztaság és kényelem. Zolival még néztük is, hogy majd ezt is kipróbájuk, meg azt is, reggel lehet majd tévézni, wow! (aha persze)
Mivel még mindig csak 2óra volt, és szinte semmi fájás, szülésznő azt javasolta, próbáljunk meg aludni, mert ez még eltart egy darabig. Egész jól el is kummogtunk hajnali 6-ig, akkor kaptam egy jó kis beöntést (nem fáj), majd 7-kor valami pici gyógyszert, ami elősegíti, elindítja a természetes méhösszehúzódásokat.

Nekem ez a cucc nagyon bevált, olyannyira, hogy a szinte semmiből kb. 45perc alatt kitágultam a szükséges 3ujjnyira. Van akinek ez eltart 12 órát, úgyhogy mindenki ott csodálkozott, a dokit meg hívogatták kétpercenként, hogy siessen, siessen. Tulajdonképpen fájt rettenetesen, de valahogy jó volt a tudat, hogy haladunk. Szegény Zoli hősiesen kitartott, itatott, lélegeztetett (lassan be, lassan ki), fogta a kezem és bíztatott. Fantasztikus volt, de tényleg.
Szerencsére befutott dokibá is, végig a buszsávban száguldott, azt mondta, én gyorsabb vagyok mint a fénysebesség, no mindjárt megvagyunk. Berci szépen el is indult, tolófájások ezek már (nagyon fááááájt), mindjárt kész.
És akkor romlottak el a dolgok. Pedig szülőszoba-rekordot készültünk dönteni, az első fájástól a gyerekig (első babával) 2óra, azért az nem rossz. De nem jött össze. Én is éreztem, hogy valami nem frankó, tényleg, mintha beszorult volna a dugó, dokibá aggodalmas képet vágott, és pusmorgott a szülésznővel. Elkezdtek forgatni jobbra, balra, így nyomjak meg úgy - aztán megszületett az ítélet: nem fog kiférni. Dokibá még egy gyors konziliumot is kért, fődokibá is azt mondta, ez nem fog menni. Nos ha az eddigiekre azt mondtam, hogy fájt, akkor innentől tényleg pokoli volt. Mert a fájások jöttek, nyomtak, de a gyerek megrekedt, azt hittem vagy széjjel szakadok, vagy elájulok. Ott nekem már mindegy volt, hogyan, csak szedjék ki belőlem mihamarabb. Hála a Jóistennek, hogy Berci jól bírta a dolgokat, végig monitorozták, semmi baja nem volt. Nekem annál inkább, úgy toltak a műtőbe, hogy szaladtak a folyosón, jaj, nagyon ijesztő volt ez.
Maga a császár? 4-szer szúrták meg a gerincemet, mert nem sikerült az érzéstelenítés, ott feküdtem kikötözve, remegve, ezren sürgölődtek körölöttünk, húzták-vonták a hasam... Aztán 9:52-kor dokibá kikapta Bercust, egy másodpercre felmutatta (láttam egy kis koszos-nyákos gombolyagot), és már vitték is, engem meg elkezdtek foltozgatni. Hallottam, hogy sír a másik szobában, és mindenkitől azt kérdezgettem, hogy jól van-e. Jól volt. :) Tisztába rakták, és még odahozták mellém pár percre, nagyon furcsa volt. Nem így képzeltem az első találkozást.
10:30-ra lettem kész, szegény Zoli ott várt már a folyosón, levittek a kórtermekbe, és befektettek egy ágyikóba, teljesen puccosan, katéterrel, infúzióval. Innentől 12 órán át kellett mozdulatlanul feküdni, elkerülendő a migrént, de mivel ugye reggel volt, én másnap reggelig feküdtem ott kiterítve. Akkor már kezdtem sejteni, hogy a császár egy nagy sz@r dolog, és még hol voltunk (vagyunk) a végétől!! Aki önként választja a császárt, az bolond.

Hát így történt a nagy eset. Itten meg a nagy(fejű) újszülöttünk: