pszicho bejegyzései 
Nagyon érezni, hogy közeledünk a kétéves kor felé, dacol a ded, rosszabb néha, mint két hisztis kamasz, mert még egy jó nagy nyaklevest sem lehet neki adni, csak úgy a lelki béke és a nevelési célzat kedvéért. (Néha pedig jól esne.)
Kezdjük ott, hogy minden nem. Az agyam eldobom tőle néha: -Berci, gyere, megyünk fürödni! - Nem! (15 perc múlva:) -B.gyere ki a kádból! - Nem!, -Berci menjünk kezet mosni! -Együnk banánt! -Megyünk a játszótérre! - Hazamegyünk a játszótérről! - Vedd fel a cipőd! - Kivesszük a kakást pelust! -Nem! -Nem! -Nem! -Neeeeeeeem!... Olyan jól megy már neki, hogy néha be sem fejezem a kérdést (kérést, utasítást), már csípőből tüzeli, hogy NEEEM!!!
Igyekszem szépen, türelmesen, kedvesen, de amikor minden fiszfaszságra játékosan kell rávenni, akkor azért néhanapján el tudok durrani, bevallom férfiasan.
Van még ám tovább is, legújabb idegesítője az enyémkedés. Minden kell, ami másnál van, az ő játékára még csak rá sem nézhet kisgyerek, ha mi épp csúzdázunk, és egy másik kiskölök ráül a motorjára (nálunk a játszón elvileg mindenki szabadon játszik minden és mindenki játékával), akkor a csúzda tetejéről elkezd hőőőőő-zni, mutogat magára, a motorra, magára, a motorra, felháborodott fejjel lecsúszik, mutogat, odarohan, mutogat. Amúgy nagyon vicces, csak néha idegesítő és ciki.
Viszont jól lehet húzni vele, ha épp előjön a NEMBerci, mondjuk valamit nem akar megenni, Zoli szórakozik vele, hogy -Jó, nem is kapsz, mert az enyém, Bercinek nincsen stb., rögtön kell, még a vasszöget is megeszi. (Na, az ilyen játszmákhoz nincs nekem türelmem 24órában, Megeszed? nem? akkor szevasz, barátom, bonca!)
És sajnos néha lökdös is, érdekes módon mindig kisebbeket. :(
Azért én mindig ott vagyok, hagyom játszani, haverozni, de ha úgy érzem, hogy kell, akkor minden balhénál helyreteszem: Nem a tiéd, add vissza. Nem lökdösünk, mert hazamész. Hadd játszon vele Luca is, neked most úgysem kell. stb, stb, nagyon üdítő és kellemes elfoglaltság ez.
Szóval, drágáim, lesznek még itt véres harcok. Annyiból nyugodt vagyok, hogy ez természetes, ezen mindenki átesik, akinek van/volt gyereke, az most (remélem) megadóan legyint, hogy szevasztok ennél a lépcsőfoknál. Sokat járunk gyerekek közé, nem baj, ha megharcolja a kis harcait, megtanulja, hogyan kell viselkedni, szocializálódni kell, kéremszépen.
És egyébként persze hatalmas nagy cukifej, okos és ügyes, erről is kap egy külön bejegyzést hamarosan, ha kihevertem a mai (-Nemakarokelaludnipedighótálmosvagyok!) hisztiparádéját. :D
Borzasztó élményeken vagyunk túl, ki kell írjam magamból a feszültséget. :D
Anna Anyukájával már előre paráztatjuk magunkat, mi lesz velünk ősszel, télen, esőben, hóban, csomó tökjó programot már kitaláltunk, kerestünk, amivel majd elszórakoztathatjuk magunkat a gyerekeket ha a játszótérre már nem tudunk menni. Például a Millenárisban van Ringató (éneklős, mondókázós, játszós foglalkozás fél órában), amit ma délelőtt ki is próbáltunk. Minden remek volt, B. lelkesen szemlélődött, ott volt mellette Anna, mosolygás, vidámság. Aztán NÉNI becsukta a lyuk csoportszoba ajtaját, és elővette a pisztolyát gitárját. Egy hang nem szólalt még meg, de B. elkezdett üvölteni. De úgy sírt, mint akit épp vernek, rázta a fejét, hogy NEMNEMNEHHHEM, és húzott kifelé az ajtó felé, ki a teremből. Huh, de borzasztó volt. (Basszus, vagy 15 kisgyerek, mind vidámkodik, Bercire meg rájött a pánikroham....Zokniban kellett kimenekítenem a folyosóra...) Kint percekig zokogott a vállamon, ahányszor a terem felé fordultunk, húzott el, NEHHEEHHEM! kiabálta. :S
(Aztán eszébe jutott, hogy Anna benmaradt, elkezdett utána óbégatni, hogy AHHHAANNA, ANNNNNA! :D )
Egyszer-kétszer még megpróbáltam bemenni vele, hogy csak bekukucskálunk, meghallgatjuk, mit csinálnak, de totális ellenállás és ellenkezés, ki kellett jönni mindig.
Valakinek volt hasonló tapasztalata? Egy anyuka szerint néhányszor még meg kéne próbálni, ne maradjon benne ennyire negatív élmény, lassan biztos megszokná. Zoli szerint: Akkor Berci nem énekel, majd csinál mást! (Ennyi.) Én nem tudom. Sajnálnám erőltetni, de valami kelleni fog a télre mint program, az biztos. Lehet pár hét múlva, máshol teszünk még egy próbát, meg a közelben van egy tornászgatós foglalkozás is, azt is megnézzük. Anna persze imádja az éneklést, ők heti 2x biztos járnak majd - olyan jó lett volna ez így együtt...
Félve merem megkérdezni: ki-hogyan vészelte/vészeli át a rossz időket egy aktív majdnem kétévessel???
Hát ez is megtörtént, Bercibaba olyan nagyfiú már, hogy Zolival rászántuk magunkat egy hétvégére kettesben. A legjobb kezekben hagytuk Böbit, Anya és Apa vigyázott rá és szórakoztatta Őuraságát, aki természetesen nagyon jól érezte magát. Ügyes kis mókuska volt, evett, játszott, nagyjából aludt is szépen nélkülünk, mondjuk csak egy éjszakát kellett kibírnia. Néhányszor emlegetett minket Anya bevallása szerint, de amikor hazaértünk - én könnyes-nevetős nagyjelenetet képzeltem el, hatalmas nyakunkba-ugrással és anyázással - elmosolyodott, intett egyet és folytatta a homokozást tovább. Szóval mondhatni nem rázta meg az eset.
Nekünk viszont nagyon furcsa volt. Olyan sokszor kívánom, hogy de jó lenne egy kis szabadság, egy kicsit visszamenni az időben és csak kettesben lenni, gondtalanul pihenni. De ez már nem volt olyan, nem is lesz soha, gyanítom. Jól éreztük magunkat persze, de mindig ott motoszkált a fejünkben, hogy B. most mit csinálhat, vajon evett-e, ivott-e, hogy tetszene neki ez a játszótér, mekkorát hancúrozna ebben a szép időben stb. Tudom, nekünk nem jó semmi sem. :D
Azért mikor ez első sokkon túltettük magunkat (Semmi dolgunk!!! Nem vagyunk időhöz-órához-alváshoz-pelusozáshoz kötve!!!!), azért elárulom, nagyon jól éreztük magunkat. Csomót beszélgettünk, aludtunk (fél9-ig hahhha, de jó volt, már csak ezért megérte!), ettünk nyugalomban (nem kellet percenként felugrálnom, párhuzamosan etetnem! :O), étteremben jártunk, este filmeztünk, egész nap olvasgattunk, bringáztunk, napoztunk.
(Csak zárójelben merem megjegyezni, hogy akinek nincs gyereke, annak a világon semmi dolga és a legnyugodtabb az élete, erre is rájöttünk. Persze unalmas és üres is, de ez egy másik tészta.)
Biztos hogy csinálunk még ilyet, Bercinek is jót tesz, nekünk is szükségünk van rá, Anyáék pedig szívesen vállalják, ha nem is minden hétvégén, de néha nagyon jó lesz kicsit elmenekülni.
Egy icipici bosszulás azért volt B. részéről: mostanában a délutáni elalvás annyi volt, hogy ivott egy kis vizet, betettem az ágyba aztán jóéjszakát. Most már a második napja egy órás hintaszékben-az-ölemben-kuporgás-és csicsijja babája-éneklés a program... (Persze most is ki szív? Én....)
Azokat a pedagógusokat, akik azt hangoztatják, hogy a gyerekeknek ne mondjuk azt, hogy nem, tereljük a figyelmüket az állandó tiltás helyett, mert az milyen rossz hatással van/lesz a személyiségükre, nos őket jól bezárnám néhány 1-2 éves kisgyerekkel egy szobába két hétre.
Kicsit tanácstalan vagyok, kicsit el vagyok keseredve. Nem is tudom, hány éven keresztül tanultam pedagógiát, pszichológiát életemben (kb.7minimum - kidobott pénz volt, no tessék), de nem tudom, hogy kezeljem ezt a szitut. Ugyanis napjaink nagy része mostanában abból áll, hogy mint egy papagáj a következőket szajkózom: Berci ne állj föl a hintaszéken! Ne nyúlj hozzá! Ne menj oda! Ne borítsd ki! Ne edd meg a papírt! Ne idd meg a fürdővizet!
Hiába teljesen gyerekbiztos a lakás, hiába próbálunk megoldani mindent - nem lehet. Nem lehet négy csupasz fal között élni, műanyagból készült újságokat olvasni és ötpercenként porszívózni, ez egyértelmű. Nagyon sok mindent megengedünk neki, ügyes, okos kisfiú, a könyveimet pl. soha nem tépkedi (hah, azt azért még ő sem meri!), de mégis állandóan olyan szituk jönnek elő, amiért rá kell szólni.
Nyilván neki is meg kell tanulnia, mit szabad és mit nem, nyilván tesztel minket, teszteli a reakciókat - így (is) tanul.
A tereléssel egyetértek, adjunk mást a kezébe, üljünk mellé játszani, rendben. De könyörgöm, egy nap 10-12 órát ébren van a gyerek, és sajnos az ebédet nem főzi meg senki helyettem, takarítani, mosogatni sem szoktak nálunk szorgos házimanók, így az is rám marad, tehát nincs idő (szerintem nem is lehet, nem is kell) állandóan a gyerekkel lógni.
Kedves olvasgató, tapasztalt Anyukák. Jöhetnek a kommentek, ki-mit-hogyan csinál, ugyen nem csak nálunk van ez?? Nyugtassatok meg, hogy ez egy ilyen korszak, mert már én érzem magam rosszul, hogy ennyit mondom hogy NEM!!
Egyébként Berci igen kis akaratos kölyök, megfogja a kezem és húzza, hogy ide menjünk-oda menjünk, hogy emeljem fel, nézzük meg ezt-meg azt (persze hogy általában a lábasban fővő forró kaja, kés és nyers krumpli az, amit közelebbről megvizsgálna). Borzasztó kíváncsi, nagyon érdeklődő és kitartó. Amik tök jó tulajdonságok, inkább erősíteni kellene, mint az állandó tiltásokkal kiírtani, ez teljesen egyértelmű. De hogyan?????
Tényleg nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!
(És akkor még hol vagyunk a terrible-two korszaktól???)
Most azért biztos túloztam is, mert sokat játszunk, énekelünk, bohóckodunk, mászkálunk és puszilgatjuk egész nap, nem tartom magunkat gonosz, nemtörődöm szülőnek. De valahogy meg kell tanulni az élet árnyoldalait is, sajnos. És emiatt a hülye hó miatt a kinti mozgásaink-sétáink is korlátozottak, így azért még nehezebb idebent álló nap...
Biztos említettem már, de szegény Berci egy pöppet hasfájós. Ez néha észre sem vehető, máskor üvölt a szentem, mint a fába szorult, látszik, hogy kínozza valami a pociját, nagyokat pukizik stb. Szerencsére az Infacol úgy-ahogy segít, vagy legalábbis megkönnyíti a dolgokat. Viszont most volt két brutális napunk (és éjszakánk). Szerintem az idő is belejátszhatott (hideg, hóesés, az én fejem is 1hete fáj), meg ugye ez a hasfájás elméletileg 6hetes kor körül tetőzik, ami most van. Mindenesetre nem volt jó neki semmi, ha nem aludt, sírt, csak és kizárólag kézben-ölben-hintaszékben nyugodott meg, ott elaludt vagy szépen nézelődött. Zoli szerint mozgásérzékelő van a gyerekekbe építve, és tényleg, ahogy elmozdítottam a kiságya felé - üvöltés. És itt jön a képbe a fenti dilemma.
Ranschburg szerint (aki sztem ma az egyik legjobb gyerekpszichológus - persze Bagdy Emőke után, igaz, Magdusom?-, és a Szülők könyve mögött messze elbujdokolhat a Suttogó és minden amerikai marhaság) a babákat 6hónapos korukig nem lehet elkényeztetni, ha sírnak, fel kell venni, megszüntetni az okot, ringatni, ha épp arra vágynak.
"Az élet első hónapjaiban a gyereknek nincsenek kívánságai, szeszélyei, jogai vagy kötelességei, csupán biológiai szükségletei... a testi kapcsolat igénye nem szeszély, hanem éppen olyan biológiai szükséglet, mint az éhség."
Persze más kérdés, hogy éjjel 3-kor csak az angyaloknak van lelkiereje hosszasan ringatózni a babával biológiai szükségleteinek kielégítése céljából - bár kétségtelen, hogy az ölemben mindig megnyugszik. Csak ugye ha közelít az a kiságy...
A védőnő viszont azt mondja, ne vegyük fel, mert elkényeztetjük, hagyjuk sírni, majd elhallgat. Nos a védőnő egy se kutyája, se macskája, pláne nem gyereke típusú vénkisasszony, aki utoljára szerintem drspockot olvasta, és soha nem hallgatta negyed óránál tovább egy baba fültépő üvöltését.
No de mi a megfejtés? Mert a valós életben igazán egyik sem életképes. Most azt csináljuk, hogy nappal általában fölveszem, ha nyűgösködik, sikerül is elterelni a figyelmét énekléssel, beszéddel, hintázással; éjszaka viszont (ha meg van etetve, tisztába téve stb) csak egyszer vesszük ölbe, aztán visszatesszük, és hallgatjuk a sírást. (Ilyenkor még ordít mondjuk 1órát, aztán valahogy elalszik-vagy mi alszunk el...de a szívem szakad meg érte, ahogy néz rám közbe a bánatos gombszemeivel...)
Tapasztalt Anyukák Ti hogyan kezelitek/kezeltétek az ilyen szitukat? Vajon mi a jó megoldás? Örülnék nagyon, ha megírnátok a véleményeteket!!
Még az a szerencse, hogy ez is időszakos (remélem!), eddig legalábbis pár naponként váltakozott a tündérkisfiú és a nyűgösbaba korszkunk. Kérem vissza a tündérkisfiúmat!!
Gondoltam én, hogy aggódós, ragaszkodós anya leszek, de hogy ez ilyen, azt nem hittem volna. A történet csak annyi, hogy hétvégén elmentünk vásárolni Zolival. Anya vigyázott Bercire, nagyon lelkesen és örömmel, a legjobb kezekben hagytuk, tudom. Nekem is kellett a kimozdulás, a kamrának a bevásárlás, nem is hosszú idő volt. Mégis úgy éreztem magam, mint aki elmegy egy futóversenyre, de a jobb lábát véletlenül otthon hagyta. Egy percig nem tudtam nem Bercire gondolni, legszívesebben rohantam volna haza az első fél óra után, felrúgtam volna mindenkit, aki előttünk totojázott, és lassította a haladásunkat. (szegény) Zolinak egyfolytában mondtam, hogy vajon mi lehet otthon, ha megláttam egy kisgyereket, akkor "majd Bercus is így fog ülni a kisszékben és falja majd a sültkrumplit", "nézd, ő is így eszi a kis kezét egyfolytában" stb.stb.
Ez borzasztóan ijesztő, mint aki megbolondult.
Régen elég volt, nem is kellett más, csak hogy Zolival együtt legyünk, kettesben, fogja a kezem és kerek volt a világ. Sok helyre mentünk, messze itthonról, mégis jó volt, mert együtt voltunk. Most már úgy tűnik ez nem elég - és talán soha többé nem lesz elég. Pedig még csak 4 hete van velünk ez a kis kuksimanó, mégis hozzá vagyok forrva teljesen.
Most már hármasban kerek csak a világunk.
Persze ez így van jól, de félelmetes is a maga egyszerűségében és természetességében. Ez az Anyaság?
